Create a playlist at MixPod.com
Felszedtem a sátorfámat - persze kitakarítottam magam után -, és most könnyes szemmel búcsút veszek a blog.hu-tól, hogy a wordpress népes táborát gazdagítsam a továbbiakban. A hogyanokról, miértekről, netovábbokról és mármegintekről majd az új helyen. Már csak az utolsó simítások vannak hátra, de természetesen amint végeztem, megadom az új címem.
MISSION COMPLETED!
Az új cím: http://fiorellafitzpatrick.wordpress.com/
Mivel a blogom az elmúlt hónapok során elérte a napi 2000-es látogatószámot, úgy döntöttem, helyet szorítok kedves olvasóim hirdetéseinek. Örülök, hogy segíthetek és természetesen továbbra is várom a közlésre szánt anyagokat. Íme az első néhány darab:
Álmodozó tekintettel mereng el a tequilán,
s nyúl is már az üveg felé tétován a teki-lány.
Szeretnék egy állatkát. Egy nagy behemótot, vagy egy szeleburdi kicsit. Akivel éjszakánként, amikor már mindenki alszik, beszélgethetek, akinek pödörgethetem a bajszát és akinek odaadhatom a sárgarépa alsó végét*, amit mindig meghagyok. Aki utánam jön mindenhova a lakásban, még a fürdőszobába is, aki titokban elmosogat, kedvesen kitessékeli a pókokat és beleszeret a plüssmacimba, mert szegény most nagyon egyedül érzi magát (már kezd is lefelé görbülni a szája, az önbizalmát pedig kis hungarocell-golyócskák formájában potyogtatja el, és félek, hogy hamarosan kimerül a készlete). Csak még azt nem tudom, hány lába lesz (természetesen a nyolc kizárva), hogy hol fog elhelyezkedni a táplálékláncban, és hogy a testét szőr, toll, vagy pikkely borítja-e. De az biztos, hogy Ciprián lesz a neve, ezt illetően egy szemernyi kétségem sincs.
*Na jó, nem. A sárgarépa alsó vége foglalt, ezúton is elnézést kérek a jogos gazdától, de elfogyott a tojáslikőröm, és ez néha kissé összezavarja a gondolataimat.
Ma meglátogattam a Tan Kapuja Buddhista Főiskolát /ami a lakásunktól kb 10 percre található :)/, és megnéztem ezt. Érdekes, mert bár nagyon távolinak érzem magamtól a buddhizmust /az okokat még keresem, illetve pontosítom/, mégis érdekel, hogy miért vonz annyi embert, mert tagadhatatlan, hogy manapság a nyugati kultúrákban is egyre népszerűbb, és hogy vajon van-e valami valóságtartalma annak a világképnek, amit hirdet. Nagyon szimpatikus arcokkal találkoztam ott, egy pirospozsgás, kövér kisbaba pedig kifejezetten szórakoztató volt, komolyan mondom, nehezen tudtam megállni, hogy ne az idétlen kis fejét bámuljam végig. A téma a "fa" elemmel kapcsolatos gyakorlat volt - ha esetleg valakit érdekel. Ja igen, és megszereztem Thay Truong emailcímét /természetesen nem ússza meg szárazon/, és most darabját 5000 HUF-ért árulom.
A Riget, valamint a Carnivale sorozatok befejeztével úgy kaptam a Californication után, akár a kiszáradás határára került sivatagi utazó kap az első útjába akadó levéltenyérke alján felgyülemlett harmatcsepptócsához. A Jó és a Rossz kaotikus harcának nyomon követésétől oly mértékben elanyátlanodván, mint amely állapotban én leledztem akkor, más nem is menthetett volna meg, mint David Duchovny borostával beárnyékolt, aszkéta hajlamokat tükröző cinikus vigyora.
Adva van egy negyvenes évei elejét taposó, írói és magánéleti válságban szenvedő spermikus nagyágyú (Hank), aki képtelen eltalálni az oly hőn áhított célpontot (Karen) és folyamatosan mellétüzel. Szerencsétlenségére áldozatai újabb és újabb leendő áldozatokat vonzanak lőtávolságon belülre, ezzel azonban végképp elveszti szem elől eredeti célját. De nem adja fel, azzal taktikázik, hogy előbb-utóbb úgyis leterít mindenkit, majd ezáltal felszabadítván látómezejét már minden erejével vágyai tárgyára összpontosíthat.
Van egy adu-ásza is, egy idegesítő, koraérett kiscsaj formájában, aki a lányának (Becca) mondja magát, de én az apja helyében már az elején gyanakvóra fogtam volna. Egyrészt a frizuráján első pillantásra látszik, hogy az csakis a világegyetem egy másik dimenziójában készülhetett, a Földön ugyanis még a legkevesebb empátiával bíró fodrász sem sújt le akkora kegyetlenséggel embertársára, hogy annak ilyen hajjal kelljen képviseltetnie magát napjaink társadalmának farkastörvényei között. Másrészt, a kiscsaj korához képest túlságosan okos. Ezért egy olyan lehetőség is felmerülhet, hogy esetleg a Magasabb Hatalmak őt küldték gyermeteg lelkű szüleinek gyámolítására és életútjuk megfelelő irányba való terelésére, miután erre ők maguk kevésnek bizonyultak. Bárhogy is, Beccából még azt is kinézném ha a következő évadban lemészárolná a családját, feldarabolná és megenné őket, majd visszaköltözne szülőbolygójára az alienek közé.
A célpont, Karen, folyamatosan mozog ide-oda, nem csodálom, hogy Hank nehezen találja el, de néha sikerül azért. Ilyenkor Hank családteremtő génjei aktivizálódnak és felülírják a sejtjeiben burjánzásnak indult szex-drog-alkohol gént, mely általában a hétköznapokban segítő szelleme és vezetője, így amikor az más hatások befolyása alá kerül, Hank rendszerint elveszíti önmagát. A sorozatban azt követhetjük nyomon, hogyan kap életre az egyik vagy a másik gén, és végeredményben arra megy ki a játék, hogy melyikük kerül ki győztesen.
Karen pedig mindeközben tisztességesen dolgozik azon, hogy egy bizonyos idő elteltével, valamikor a távoli jövőben, tisztán hozza a köténykés, sütiillatú anyatigris archetípusát. Azért én nagyon szurkolok neki hogy ez mégse következzen be, mert az egész sorozatban egyértelműen ő a legjobb csaj, a mosolya pedig egyszerűen imádnivaló, és még humora is van. De sajnos a folyamat már beindult, és egy idő után menthetetlenül irreverzibilissé válik.
Kedvenc szálam a Runkle-Marcy-vonal, a pornós időszakukat meg különösen imádtam (a Vaginatown-hoz hasonló filmekkel szerintem szénné kereshetné magát akárki, aki komoly szándékkal és kellő akarattal állna hozzá a megvalósításhoz). Ez a kedves bőrfejű és kokainfüggő neje mindig tud vidám pillanatokat okozni.
Lew Ashby figurája pedig valami olyasmit testesít meg, amihez én még nem nőttem fel eléggé, hogy szavakba merjem foglalni.
De amúgy Hank is nagyon jó fej, megértem, hogy bolondulnak érte a nők. Hűséges, melegszívű, a humora egyszerűen fenomenális, főleg, hogy a legképtelenebb helyzetekben sem válik meg tőle, odafigyelő, tele van empátiával, és épp a megfelelő arányban laza. És még sportkocsija is van. És még ír is. Mondjuk az utóbbi két körülmény számomra kissé ellentmondásos, de hát én csak egy balga cafka vagyok aki a Kárpát-medence teknőjében tengeti fáradságos életét, távol a napfényes narancs-ligetektől, ahol bármi megtörténhet.
Szóval a sorozat egy egész jó kis kikapcsolódás, főleg filozófusoknak és földrajztanároknak ajánlom. Hogy miért épp nekik, arra itt most nem térnék ki, idő és motiváció hiányában.
---
Na jó, most komolyan. Kötelező darab.
A budapesti mozik kínálata egész kellemesnek ígérkezik, ami ezt a hetet illeti. Ritkán állnak felettünk olyan szerencsés csillagzatok, hogy ennyi jó filmet adjanak egyszerre, úgyhogy gondoltam, összegyűjtöm őket itt, egyrészt azért, hogy egyikről se feledkezzek meg, másrészt hátha más is kedvet kap valamelyikhez. Voilá:
Végre megkaparintottam egy Rudolf Steiner-kötetet és most úgy érzem magam, mintha egy középkori szabadkőműves gyűlést kukkolnék a súlyos brokátfüggönyök mögül... a meghívó persze a zsebemben van, de így a háttérbe húzódva sokkal izgalmasabb figyelni az eseményeket. És épp azért választottam Rudolf Steinert, mivel nemrég a tudomásomra jutott, hogy egyik legkedvesebb költőmmel, Christian Morgensternnel rendkívül mély és szerteágazó, nemcsak baráti, de amolyan mester-tanítvány kapcsolatot is ápolt. A könyv címe pedig nem más, mint: "Hogyan jutunk a Magasabb Világok megismeréséhez?". Izgi, nem :)? Mikor olvassak ilyeneket, ha nem most, amikor időm is engedi, és az anyagi világ is csak hellyel-közzel ér el ragacsos csápjaival? És meg kell mondjam, ilyen érdekes utazásban már régen volt részem. A könyv a 20. század hajnalán született, mentes bármiféle érzelgősségtől és sikerorientáltságtól, ami a mai spirituális irodalmat (már ha annak lehet nevezni egyáltalán) abszolút átitatja. Már most tudom, hogy a gondolkodásom frissítésében, átformálásában jelentős szerepe lesz; még a közepénél sem tartok, máris elvetett bennem néhány apró magvacskát. Csak azt sajnálom*, hogy otthon kezdtem el olvasni, és nem mondjuk egy ódon könyvtár dohszagú polcai között. Tényleg, Budapesten hol vannak ilyenek? Már szinte minden általam ismert helyet felújítottak...
-----------
*egyszer olvastam egy novellát, már nem is tudom ki írta, valamilyen kísértetsztori volt, amit az író úgy kezdett, hogy külön felkérte az olvasót, történetéhez csakis annak megfelelő hangulatú helyen fogjon hozzá, például semmiképp sem utazás közben, vagy valami nyugodt, biztonságos környezetben; sötét, elhagyatott erdőben fekvő kis faházat ajánlott, melyben senki más nincs az olvasón és a nyikorgó deszkák között besüvítő szélen kívül... (gyertya és gyufa bekészítve, a sarkokban méretes pókok serénykednek, a faasztal fiókjában pedig konzervbe zárt ágropogás és varjúkárogás vár arra az esetre, ha a sztori mégse hozta volna a kellő hatást**)
**erről pedig eszembe jut még valami; egy kevéssé ismert Morgenstern-vers, személyes kedvenceim egyike, melyet valahogy nem is első hallásra kezdtem kapizsgálni - inkább valahogy úgy, mint az igazán jó zenéket; először csak átsiklasz rajta, nem mászik a füledbe azonnal, mint a slágerek, ha azonban véletlenül mégis visszatérsz hozzá, beleveszel a mintákba:
"A golyók***
Palmström fiókból a papírt hozza,
s művészin a szobában elosztja.
Művészin golyókba gyúrja ő,
s elosztja, ha az éjszaka jő.
Elosztja a golyókat (ha jő
az éj), hogy ha felriadna ő,
hogy ha felriadna, a golyókat
zizegni hallja, s titkos iszonynak
szele érje (a titkos iszonynak),
szellemjárása papírgolyóknak."
***nocsak, erről is eszembe jut valami - asszem inkább megyek aludni...
Az Amanita Design grafikai stúdió legújabb és legnagyobb dobása a Machinarium, egy fantasztikus kivitelezésű, csodás képi világú point and click játék, tele nehezebbnél nehezebb, vagy éppen egészen őrült logikai feladványokkal. A normalitás keretei között mozgó észjárással az első néhány szintnél nemigen lehet tovább jutni, de szerencsére a kis robot-karakter türelmesen megvárja amíg előkaparjuk a legnyakatekertebb megoldást - közben a seggét vakarva nosztalgiázik, mi pedig bepillanthatunk sanyarú, sorsfordulatokban gazdag gyermekkorába. Nem is gondolnánk, mi mindenre lehet használni a WC-papírt, az olajat, egy csapat legyet, vagy épp egy kukoricacsövet, szóval a találékonyságot rendkívüli mértékben fejleszti ez a játék, ami mind ötletességét, mind humorát és kidolgozottságát tekintve messze a legjobb, amivel valaha találkoztam, bár az Amanita Design-tól tulajdonképpen nem is vártam mást. A Samorost 1 és 2 játékokkal már megalapozták hírnevüket, de foglalkoznak animációk készítésével is, egyik nagy kedvencem tőlük a Plantage, amely simán lehetne dobogós bármelyik filmfesztiválon; kevés olyan animációt láttam, amelyben a zene és a képi világ ennyire összhangban lenne és ilyen nagyszerű kombót alkotnának. Az alábbi két képet a Machinariumból vágtam be; ezekből nagyon jól látszik, hogy ami a grafikai kivitelezést illeti igazi mestermunkáról van szó, sőt, ez már inkább képzőművészet...
Az újév máris hozott nekem egy meglepetést, mégpedig egy meghívó formájában, melyet a Nappali Menedékhely elnevezésű internetes irodalmi és művészeti portáltól kaptam, s melyben vendégszereplésre kérnek fel. Őszintén szólva váratlanul ért a dolog, ugyanis sosem volt semmilyen konkrét célom vagy elképzelésem az írásaimmal, egyszerűen csak szeretem elkapni azokat a pillanatokat, amikor a gondolatok vagy az érzések kikívánkoznak, és amikor hirtelen az ehhez szükséges csatorna is épp ott van az orrom előtt. Természetesen nagyon örülök a lehetőségnek, ám egyúttal bajban is vagyok, mert a szövegeimet szakértő szemek még sosem vizslatták, és én sem próbáltam megfelelni semmilyen igénynek vagy elképzelésnek. Most találkoztam először ezzel az oldallal, de érdekesnek ígérkezik, ha van kedvetek, kukkantsatok be ti is (REKLAMA).
Truman Capote téli író, akárcsak Maupassant vagy az orosz realisták. Írásai sötét délutánokon, renyhe lámpafényben kelnek csak életre, szereplői a hideg és a meleg, fény és árnyék kontrasztjában fürödve a legmozgékonyabbak, akkor nyílnak ki igazán. Széles sálban, világos színű ballonkabátban, szemébe húzott kalappal áll a hátam mögött Capote, pipafüstbe burkolódzik és fanyar mosollyal az arcán lesi, ahogy lankadatlanul falom a szavait. Tálcán kínálja fel magát az olvasónak, még ha minden egyes elbeszéléséből süt is az objektivitás, mellyel mindig az épp aktuális szereplőket helyezi előtérbe, ő maga pedig finoman, illemtudóan hátralépve a díszletek mögé húzódik. Az írás a lételeme, azzal csillapítja szomját, veri el éhségét, történetmorzsák után kutat a kihalt utcákon, öreg négerek ráncai közt, vagy épp a kikötői kocsmákban. Halálra ítélt gyilkosokkal beszélget, őrök és rabok egyformán jól ismerik a börtönök e visszajáró vendégét, aki a bűntények hátterében meghúzódó miértek és hogyanok megszállottja, de ugyanilyen lelkesedéssel kíséri el mélyen vallásos, dohányfüggő bejárónőjét szokásos körútján, hogy együtt takarítsák el tisztes new yorki polgárok szőnyeg alá söpört titkait. Különös érzékenységgel, orvosi precizitással matat alkalmi beszélgetőpartnerei lelkének legmélyebb bugyraiban, ahonnan mindig a felszínre hoz valami fénylő csecsebecsét vagy ósdi, patinás kacatot, melyek első érintésére mesélni kezdenek. Ezeket gyűjti otthon, a kamrájában és a pincében, majd amikor a halom már a mennyezeti lámpát súrolja, leül mellé és szortírozni kezd. A nagy kupacból így lesz sok kicsi, miközben ő maga kantáros nadrágban és hónaljnál sötét foltokkal tarkított ingben kotorászik a lomok között, marihuána és dohánylevél keverékét rágcsálva.
Az egyik sötét tónusú, vízzel átitatott, áporodott szagokat árasztó kis halom feldolgozása után született meg a faragott koporsók története, a Mozart és a kaméleonok című novellafüzér darabjaként, mely december utolsó napjaiban különösen kellemes társaságnak bizonyult és a januárhoz is nagy valószínűséggel illeni fog. Ajánlani tudok mellé egy nagy darab camambert-sajtot, friss zsömlét vagy kiflit, erdei gyümölcs-sorbetet, illetve forralt bort, melyek fogyasztása esetén a szavak semmihez sem hasonlítható, különleges mellékízt hátrahagyva csapódnak majd le tudatunk legalsó és legfelső lebernyegein.
Reggel kisétáltam a konyhába, hogy a maradék kenyérbélből, aludttejből, porcicából és pókhálóból meggyúrjam az idei első posztot. Nem ment. A kenyérbél összehúzta magát és sziszegett, nem is mertem hozzányúlni, az aludttej amint meglátott, kiugrott az ablakon és az alsó szomszéd hűtőjébe költözött két doboz Sárkány-sör meg egy penészes trappistasajt közé, a porcicák a falvédő mögé rejtőztek, a pókhálót pedig a szemem láttára falta fel gazdájával együtt egy hatalmas csömpölye, ami még szeptemberben vetette meg magát a konvektor mögött. Én pedig csak álltam tehetetlenül, ilyen ellenséges hangulatra egyáltalán nem voltam felkészülve. Mit is csinálhattam volna? Természetesen semmit. Lehúztam magamról a fruschka-bőrt és kénytelen-kelletlen visszaraktam a szekrénybe a nyári ruháim alá.
Karácsonyra egy különleges filmcsemegét kaptam a lófejködbeliektől, Emmerich Cameron rendezésében, a címe Avatar 2012. A történet rendkívül szerteágazó, egzisztenciális kérdéseket feszeget, ráadásul mindezt olyan izgalmakkal fűszerezi, hogy a film 5 és fél órája szinte elrepül, a képernyő mágnesként vonzza a tekintetet. Vannak benne tiszta szívű, jóságos földönkívüliek, csúnya, gonosz emberek, nagy piros és nagy kék madarak, földrengés, szökőár, szentéletű fekete amerikai elnök, és természetesen happyend, öröm és boldogság. A film első felében megismerkedhetünk a Földanya legmorózusabb arcával, a kéregdarabok jönnek-mennek kedvükre, összecsókolódzik Japán és Afrika, kezet ráz Irak és Amerika, egyik lábunk Kínában a másik Brazíliában. Hatalmas szakadékok nyílnak meg, vulkánok pattannak elő a föld alól, meteoritok záporoznak, és mindig épp azt a repülőt vagy kocsit üldözik, amelyben a főszereplők ülnek és úgy tesznek, mintha nagyon félnének - nem értem miért, pedig ismerik a forgatókönyvet... Szóval adott a világvége, de mielőtt még megörülnénk, hogy a galád, gonosz emberiséget látni fogjuk egytől egyig megfulladni, elégni, mélybezuhanni, kőtörmelékkel betemetődni, bizony le fog olvadni arcunkról a mosoly, mert most megtudhatjuk, hogy még a világvége is túlélhető, a megfelelő recepttel. Ne legyünk önfeláldozó, édesbús bociszemű amerikai elnökök, ne legyünk plasztikázott szőke cicababák, akikről mindenki tudja, hogy a rendezőnél csak valami huszadrangú mellékszerepet tudtak kiügyeskedni maguknak, de legfőképp orosz származásúak ne, mert ebben az esetben különleges szívatásban lesz részünk, viszont nyugodtan pályázhatunk az esetlen, pancser családapa-szerepre, nagymellű, barna, okos anyukák is lehetünk, a sötét bőrszín sem éppen hátrány, de mindenképp legyenek édes kis csemetéink és ami a legfontosabb, ne higyjünk a szemünknek. Ha kilométeres szökőár közeledik, ha láva fortyog a talpunk alatt, ha százemeletes toronyház dől a fejünkre, akkor csak gondoljunk arra, hogy mivel rendelkezünk a megadott paraméterekkel, a hajunk szála se fog meggörbülni. Különben is, kellő számú mellékszereplő van fenntartva csak azért, hogy a kaszás figyelmét elterelje rólunk, így tulajdonképp akár szotyizhatnánk is a tomboló világvége kellős közepén. A lényeg, hogy mindig a jó oldalon álljunk.
Tehát, a várakozásoknak megfelelően az emberiség krémje túlélte a világvégét, hogy aztán elrepüljenek a Pandora nevű bolygóra, ahol megpróbáltatásaik tovább folytatódnak. Pedig nem akartak ők semmi rosszat, csak azokat a szép, csillogó köveket kibányászni a földből, melyekről az egész film alatt nem tudunk meg semmi lényeges információt. Ezután kerül bemutatásra a Pandora őslakosainak idilli élete, tele bűvvel és bájjal, rózsaszínnel és lilával, hogy aztán a végletektől elszakadni képtelen gondolkodás jegyében megismerhessük a könyörtelen, kígyólelkű, csúnya emberek egyszerű és minden metafizikától mentes mentalitását. De még ezen megátalkodott lények között is mindig akadnak olyanok, akik képesek harcolni a jó ügyért, akik büszkén vállalják küldetéstudatukat, hiszen tudják, hogy nem túl célravezető a sötét oldalon maradni, mert a kólapuskasültkrumpli világában ez egyértelmű mártírhalált jelent. Természetesen nem hiányozhat a lélekemelő, gigantikus csatajelenet se a végéről, amelyben minden gonosz megkapja méltó büntetését, minden jóságos identitás pedig a jutalmát.
A kis repülő medúzácskák viszont nagyon tetszettek, miattuk mindenképp érdemes volt megnézni a filmet.
Most pedig megyek Joy magazint olvasni.
Kedves Olvasóim! Most kaptam a fülest, hogy Budapesten, a Vegyész utca 15. szám alatt december 28-án reggel 9 órától december 31-én éjfélig a leköszönő 2009-es esztendő a nyakán maradt felhasználatlan holmikból különleges kiárusítást tart. Ingyen elvihető lesz a június hatodikán elmaradt napsütés, a ki nem nyílt orgonavirágok befőttesüvegbe zárt illata, három meg nem született kiskutya, háromszáznegyvenegy hamvába holt mosoly, húsz eltévedt reménysugár, két rozsdás vizibicikli - ezek már 2005 óta nem találnak gazdára -, valamint néhány keresetlen szó, kilenc megalapozatlan történet főszereplője, és némi kocsmazaj. Siessetek, mert tavaly már az első napon elkapkodtak mindent (a vizibicikliket kivéve).
Ez a soron következő file az aktában - egyébként ezen a képen kellett eddig a legtöbbet dolgoznom. Az eredeti mű egy fametszet, a tónusok hajszálvékony vonalacskákból állnak, amiket még a legvékonyabb tustollal is rendkívül nehéz volt élethűen visszaadni, úgyhogy szenvedtem vele rendesen :)... mivel korábban mindig nonfiguratív képeket rajzoltam/festettem, most kell rájönnöm, mennyire nehéz a valóság megfelelő arányokban, kontrasztokban és színekben való ábrázolása, úgyhogy még jó hosszú út előtt állok...
Az a jó az éjszakában, hogy ilyenkor mindig úgy érzem, büntetlenül csaponghatnak a gondolataim. Most például nézegetem a konvektor mélyében táncoló lángocskát és azon morfondírozom, elmenjek-e fodrászhoz még az ünnepek előtt, és ha igen, akkor pontosan milyen frizut is szeretnék. Aztán eszembe jut még az is, hogy mennyi mindent terveztem mostanában, mik azok a dolgok, amikbe még belevágnék, és milyen rendszert kéne vinnem az egyébként elég csapongó életembe, mert hogy valamilyen kell, az biztos. Szeretnék találni valami dinamikus, változatos sportot (a repülés gyakorisága a téli időszakban sajnos a nullához konvergál), és itt két dolog között is ingadozom, az egyik valamilyen harcművészet, a másik pedig a tánc; mondjuk szívem szerint az utóbbit választanám, már csak azért is, mert azt még nem próbáltam, valamint azért, mert a női energiáimat kedvem lenne még inkább élesztgetni. A rajzolásban, illetve festésben szeretnék sokkal jobban elmélyülni és megtalálni azt a technikát, amivel igazán kibontakozhatok - kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni az olajfestés, amit jövőre próbálok ki, ha minden jól megy. Emellett pedig jó lenne sokkal, de sokkal többet olvasni, mint az elmúlt két évben, amióta elkezdtem a blogot; kezdetnek jöhetnek azok a könyvek, amiket a Molyon begyűjtöttem magamnak. Nem lenne rossz találni egy filmklubot is, ahova mondjuk havi egyszer, kétszer eljárnék, valami jó kis társasággal, és hasonlóan vegyes összetétellel, mint a pénteki festésórákon, ahol az elszállt művészlelkek abszolút alul vannak reprezentálva, ellentétben az álmodozó szemű gimis kiscsajokkal és a korosodó géplakatosokkal :)... A franciát pedig ideje lenne már komolyabban venni, aztán mondjuk jövő év vége felé kitűzni valami nyelvvizsgaféleséget. Hogy munka terén hogy s miként lesz, arról még gőzöm sincs, most éppen igyekszem számba venni azokat a lehetőségeket, amik még a tanult szakmámon kívül szóba jöhetnek, az ugyanis a jelenlegi nézőpontból abszolút zsákutcának tűnik. És mivel több lehetőség is kínálkozik, viszont a feléjük vezető utat nem is tudom, merre keressem, egyelőre ott toporgok az útelágazásban és várom az isteni, vagy ki tudja miféle jelet, ami segít továbblépni és végre megtalálni az én kis nyúlcsapásomat :)... Jó lenne minden rám váró napba vinni egy kis színt, nem hagyni eluralkodni azt a kilátástalan szürkeséget, ami mostanában, ahogy látom, nagyon felütötte a fejét az emberek között. És szeretnék magam is találkozni olyanokkal, akik hasonlóan gondolják, akik között feltöltekezhetek, és akiket feltöltök, akikkel inspiráljuk és erősítjük egymást. Az apámmal ideje lenne már a hetes-hónapos kihagyásokat rövidítve, rendszeres ütemben levelezni, anyukámmal pedig tiszta lappal kezdeni mindent, kedves távolságtartással, csak a legszükségesebb információ-megosztást preferálva, hogy mindketten nyugodtan tudjuk folytatni a napunkat egy-egy telefonbeszélgetés után :)... Nagyszüleimet az eddigiekhez képest legalább kétszeres gyakorisággal meglátogatni, a tesóimmal szemben pedig tudatosítani, hogy felnőttek, ettől függetlenül viszont a kapcsolatunk ugyanolyan erős és mély marad, melynek talaja azonban a jelenleginél valamicskével több öntözésre szorul. Úgy ánblokk szépen ápolgatni minden fontos kapcsolatot, beleértve a családot, a kamaszkorból rajtamragadt barátnőket :), és azokat is, akiknek most még nem is tulajdonítok olyan nagy jelentőséget. Ezenkívül szeretném legyőzni ösztönös undoromat azoktól a kedves nyolclábú lényecskéktől, akik gusztustalanságuk teljes tudatában magányosan és leverten üldögélnek poros hálóik közepén, várva azt, hogy egy szép napon továbbgördülve a karmakeréken helyet foglalhassanak a négy-, majd a kétlábú élőlények között (ha a lábak redukciója is a fejlődés egy formája, akkor vajon mi jön az ember után?). Szeretnék belelátni a varjak lelkébe, ha csak pár pillanatra is, szeretném megtudni, milyen volt Boris Vian nőideálja és megtanulni harcsapaprikást főzni kapros túrógombóccal, valamint csodálatos érzékenységgel megragadni a látszólag értelmetlen dolgok fontosságát. És nem lenne rossz, ha ennek a gyönyörű tervnek mondjuk úgy 80%-a megvalósulna.
Ezen a héten hatalmas lépéseket tettem világnézetem szikkadt, betömörödött, levegőtlen gyepének fellazítására; kezdve a Szkeptikus Klub keddi szeánszán való részvétellel, ahol kölcsönösen megleptük egymást az előadóval, én a kérdésemmel őt, ő pedig a válaszával engem (a téma az evolúció ténye mellett felhozott bizonyítékok, valamint ezek napjainkban való megítélése volt); majd a Buddhafeszt program-sorozatra akartam csak "beugrani", hogy ha már papolok róla, ismerjem is meg valamennyire testközelből a buddhista tanokat, így végül az egész délutánt és estét ott töltöttem (eredetileg csak egy filmet akartunk megnézni, aztán még az utána következő előadást is meghallgattuk, mely a buddhizmus alkalmazhatóságát mutatta be az üzleti(!) szférában), holnap pedig a numerológia és a vélt valóság kapcsolatát veszem górcső alá...
Nem csoda, ha ezek után kissé össze vagyok zavarodva, úgyhogy hétvégén garantáltan lazítani fogok és az elmúlt három hónap összes Story, Best és Cosmo számát végignyálazom, majd levezetésnek jöhet egy kis Puruttya, utána meg nem tudom, talán shoppingolni megyek és párducmintás latexcuccokra meg hellokittys övtáskákra vadászom.
Nademostakkoraszkeptikusklub (mert ez azóta sem hagy nyugodni...)
Szóval, testem minden sejtjének legeslegutolsó kis likáig és lebernyegéig meg voltam róla győződve, hogy az evolúciót tekinthetjük egyfajta fejlődésnek, pozitív előjelű változásnak, sőt, mi másnak is tekinthetnénk? Még a magyar szóhasználat is törzsFEJLŐDÉSről beszél. Erre basszus felvilágosítanak, hogy az evolúciónak nincs sem iránya, sem célja, nem tart sehonnan sehova, és különben is minek alkatmatlankodom (ezt persze már nem tették hozzá, mert a piros, legós fülbevalómnál mindenki elakadt és onnantól se kép se hang). Csak hogy én nem érem be ennyivel, nem olyan fából faragtak. Az indok az volt, hogy az evolúció nem más, mint az éppen aktuális környezethez való alkalmazkodás, tehát egy megváltozott helyzetben már nem biztos, hogy hatékony az a stratégia, amire az addigi adaptációs sikerek tükrében fejlődésként tekintettünk.
Oké, de mi van például az emberrel, aki maga is képes alakítani a környezetét? Onnantól kezdve, hogy a körülöttünk lévő világnak már nem csupán haszonélvezői, elviselői, vagyis passzív résztvevői vagyunk, hanem igyekszünk valamilyen szintig a saját igényeinkhez alakítani, már nem beszélhetünk minden tudatiságot nélkülöző, pusztán biológiai változásról. Miért hagyják figyelmen kívül a technikai és a civilizációs vívmányokat, ha az evolúcióról van szó? Hiszen a tudományos eredmények, nem is beszélve a kulturális és művészeti értékek sokasodásáról, csak még jobban segítenek megismerni a körülöttünk lévő világot, melyben ezáltal egyre jobban el is igazodunk, egyre több és több informáiót gyűjtünk be, halmozunk fel. Mi ez, ha nem fejlődés? Az, hogy megtanultunk beszélni, írni, házat építeni, hajózni, festeni, olvasni, hogy megismertük az atomok felépítését, a talajok szerkezetét, a csillagokat vizsgáljuk, ne lenne haladás?
Mindez csak támogat minket fajunk lehetőségeinek tágításában, ami nem más, mint színtiszta evolúciós nyereség.
Már önmagában az, hogy a látókörünk kiszélesedik, hogy ismereteink bővülnek, függetlenül bármilyen külső tényezőtől, a környezet minőségétől, már csak maga ez a puszta tény is előre mutat, egy magasabb fizikai, szellemi és tudati lét felé. De nem kell ennyire messze menni, hisz egész életünket végigkíséri az egyéni fejlődés és körülményeink javítása iránti vágy, amit azért sok esetben meg is tudunk valósítani. Működik az egyén szintjén, működik társadalmi szinten, akkor miért ne működni faji szempontból? Sőt, miért ne lehetne mindez igaz az emberen kívül más fajokra is? Minden élőlény célja, hogy saját magának és családjának egyre jobb életfeltételeket biztosítson, ehhez pedig egyre több és egyre többfajta képesség fejlesztésére van szükség, amik már egész nemzedékeken is átívelhetnek. Amit az anya megtanult, továbbadja az utódjának. Vagyis végső soron egyre bonyolultabb, egyre magasabb szintű technikákat fejlesztünk ki, először csak az életbenmaradáshoz, majd a mindennapi szükségleteken túlmutató célok is felbukkannak.
Az élet megjelenése óta számtalan faj alakult ki az egyetlen közös ősből, színek, formák, tulajdonságok sokaságát, ezzel együtt pedig hihetetlen változatosságot eredményezve, és már maga ez a sokszínűség is tekinthető egyfajta fejlődésnek a kezdeti homogén állapothoz képest. A struktúrák bonyolultabbá válnak, új és új adottságokra tesznek szert, hogy aztán bizonyos idő elteltével magasabb lépcsőfokra léphessenek akár fizikai, akár szellemi téren, akár egyszerre mindkettőn.
Variációk egy témára:
Ebben a dél-angliai házban egy fiatal pár lakik, a nő szőke, légies és karcsú, a férfi is világos bőrű, vonásai kissé lágyak, talán túl nőiesek is, de mindenképp harmonikus benyomást keltenek együtt. Általában korán ébrednek, elhúzzák a hófehér függönyöket és mielőtt még felkelnének, pár percig fürdenek a függöny résein beeső napsugarakban. Nem szeretnek sokáig lustálkodni, röpke nyújtózás után már a konyhában üldögélnek könnyű, világos színű fenyőből készült székeken, hozzáillő asztalnál. Teát vagy kávét isznak (a nő a cappuccinot jobban kedveli), ki-kilesnek az ablakon, gyönyörködnek a frissen nyírt pázsitban és a fiatal facsemetékben, amiket nemrég ültettek el, közben beszélgetnek és nevetnek. A TV-t sose kapcsolják be reggel, és este se mindig, tulajdonképp csak azért vették, mert nem akarják teljesen kivonni magukat a társadalmi konvenciók kötöttségei alól, a nő igyekszik minden szomszédjával kedvesen és előzékenyen bánni, a férfi pedig esténként gyakran hívja sörözni a környékbeli párok férfitagjait, míg a lányok valamelyik házban finom krémlikőröket iszogatnak, sütit esznek és kollegáik, ismerőseik szerelmi ügyeiről számolnak be egymásnak. Miután megreggeliztek, a férfi dolgozni megy - ügyvéd a kisváros legjobban menő irodájánál -, a nő pedig otthon marad, ő regényeket, novellákat és néhanapján verseket ír. Reggelenként néha visszabújik az ágyba egy kicsit, de csak azért, hogy érezze a még meleg paplan puhaságát a bőrén, aztán felkel, beágyaz, összepakol, közben végiggondolja, mi is lenne az aznapi ebédhez legjobban passzoló desszert, mert a desszertek elkészítésénél kevés jobb dolgot ismer.
Ez a ház Martinique fülledt, andalító levegőjű szigetén, burjánzó fák és dús bokrok között található. Tulajdonosa egy negyvenes évei elejét taposó, gyönyörű, egyedülálló nő, aki egyik szerelemből a másikba esvén végül nem tudott senki mellett sem megállapodni. A férfiak azonban még mindig megvesznek érte, hódolatuk jeléül szebbnél szebb ajándékokkal halmozzák el, így házában hemzsegnek a kivételes értéket képviselő szobrocskák, finom szőnyegek, különleges bútordarabok. Általában egyszerre 3-4 állandó hódolója van, köztük mindig akad egy-egy ismert személyiség; politikus, színész, vagy író, akik természetesen tudnak egymásról, az így kialakult versenyszellem ugyanis ösztönzőleg hat mind a bókjaikra, mind pedig a pénztárcájukra és heves érzelmeiket is a megfelelő lángon tartja. A nő azonban szenvedélyességét nem korlátozza csupán érzéki területekre, hasonló hévvel szomjazik a szellemi táplálékok után is, ezzel persze tudattalanul vagy tudatosan, szintén tovább növelve vonzerejét. Napközben nem fogad látogatókat, finom fürdőkkel és különleges csemegékkel kényezteti magát, szép időben pedig kertjében napozik, Maupassant-t, Zolát (a francia romantika lenyűgözi), Truman Capote-ot, Borgest és egyéb, gondosan megválasztott írók könyveit olvassa, esetleg zenét hallgat (általában jazzt). Reggelente erős feketét iszik, cukor és tejszín nélkül, a kávé zamatát csak pár csepp tojáslikőrrel dobva fel.
Velence főterén, a Loggetta mellett álló ódon, sárgafalú ház pincéjének ablaka látható a képen. Ez a ház egészen a tizenhatodik századig Velence egyik legelőkelőbb nemesi családjának tulajdona volt, a Morosiniek ősei építtették még XII. Gergely pápa idején. 1567-ben azonban egy különös gyilkosságsorozat kezdődött, sorra véve Velence legtehetősebb családjainak fejét, akiket egy újfajta méreg segítségével küldött a másvilágra titokzatos ellenségük. Hosszas nyomozás után fény derült a gyilkos kilétére, aki nem volt más, mint Morosini legidősebb fia, egy szerencsétlen testi és lelki tulajdonságokkal megvert, vakító fehér hajú, halvány bőrű fiatalember. Tettének indítékait nem sikerült tisztázni, az viszont kiderült, hogy a mérgeket ebben a pincében keverték, itt öntötték őket apró, színes fiolákba, miközben készítőjük a pince homályából az odafent elsiető finom női cipellőket és a kitaposott bakancsokat leste. A családot száműzték Velencéből, a fiút pedig börtönbe csukták, ahonnan két héten belül, tervezett kivégzése előtt néhány nappal megszökött. A házba dominikánus szerzetesek költöztek, akik a pincét sokáig misebor és ostya tárolására használták, néhányan közülük pedig ide jártak titokban elmélkedni arról, hogy jó döntés volt-e a puha gyolcsingeket durva szövetcsuhára cserélni, miközben az odafent elsiető finom női cipellőket és a kitaposott bakancsokat lesték.
A mai reggeli mellé - ropogósra sütött tükörtojás pármai sonkával és sárgadinnyével, hozzá frissen préselt gyümölcslé málnából, szamócából és meggyből - bejárónőm odakészítette az Index című napilap még meleg példányát, így a száradni készülő nyomdafesték szaga különleges illatelegyet képzett a tojás és a gyümölcsök kipárolgásával. Érezve az éppen indulni készülő nap kivételes atmoszféráját, fehér selyemköntöst és vérvörös topánkát húztam, majd a fahéjas cappuccino meleg habjába süllyesztettem nyelvem hegyét.
Amint az édes-keserű íz végigszaladt a torkomon, aurám felizzott; halványkék, aranysárga sávokkal átszőtt burka vékony fénynyalábokat szórt szerteszét. Testem összes sejtjében egyszerre éreztem megindulni az életadó energiák körforgását, sejtmagjaim megremegtek, hártyájuk lassú, finom impulzusokat küldött az endoplazmatikus retikulumok üregein át a citoplazma mélyében méltóságteljesen lebegő riboszómák felé, melyek szertartásos, hullámzó mozgások kíséretében nekiláttak a fehérjeszintézis ősi rítusának. A pillanat nagyszerűségétől megrészegülten lehunytam a szememet, hátradőltem és hagytam, hogy a bennem munkálkodó precíz mechanizmusok tegyék a dolgukat. Az ógörög labirintusok szépségét és bonyolultságát megszégyenítő mitokondriumok belsejében óraműpontosságal születtek az újabb és újabb adenozintrifoszfát-molekulák, melyek aztán fontosságuk teljes tudatában ringatóztak tova céljaik felé. Eközben DNS-em egyik kópiájában két, látszólag inkompatibilis bázispár lángoló szerelembe esett, ami spontán mutációk egész sorát eredményezte. Ennek következtében még a délelőtt folyamán különleges érzékenységre tettem szert a színek, illatok és hangok lehető legszélesebb tartományaiban. Tisztán kiszűrtem a háttérzajok közül a konyhaablakban árválkodó törperózsa halk nyögdécselését, melyet apró testének folyamatos növekedése csalt elő szirmai közül. A szőnyeg és a függöny pattogó, rekedt hangon vitázott arról, hogy melyikük tölt be fontosabb pozíciót a társadalom gépezetében, valamint hogy a hónak van-e bármilyen, esztétikai értékén túlmutató szerepe. A szemközti, teljesen jellegtelen, szürke házon pedig olyan furcsa mintákat véltem felfedezni, melyek mintha egy százéves borostyántelep és egy római kori vízvezetékhálózat keresztezéséből születtek volna.
Mivel pontosan tisztában voltam a pillanat jelentőségével és egyben múlandóságával, odasétáltam a komódhoz és kihúztam a legalsó fiókot, melyben apai dédapám rózsafa pipáját tartottam, finom gyolcsba burkolva, még érintetlenül. Halálos ágyán ajándékozta akkor még meg sem született dédunokájának, vagyis nekem. Elővettem a pipát, helyet foglaltam a legzordabb északi fenyők fájából készített hintaszékemben, felhajtottam hófehér köntösömet és combomra helyeztem a dohányosszelencét, mely tömve volt mandragóragyökérből és mogyoróbélből préselt bódító dohányfűvel. Megtöltöttem pipámat annak rendje s módja szerint, a forró füst szúrós szaga orromba kúszott, édes íze torkomat csiklandozta, és a következő pillanatban már meg is adtam magam annak a rózsaszín álomfelhőnek, mely a ruhásszekrény mélyéből úszott elő, vattacukor-puhaságú foszlányaival körém tekeredett és nem is engedett láttatni mást, csak apai dédapám borzas üstökét és a kavargó pipafüstben viháncoló aprócska szellemalakokat.
Nem is tudom miért, valahogy ma beugrott, hogy meg kéne néznem Karafiáth Orsolya néhány versét, ha már annyit találkozom a nevével itt is, ott is, és szinte alig ismerem. Őszintén szólva eddig mindig visszariasztott a bulvársajtóban és médiában való rendszeres sze-replése, amolyan női Varró Daniként temettem el magamban :). Mellesleg bárhogy is jártatom a szám munka-fronton a nők védelmében, azért csak van bennem némi férfi-sovinizmus ha irodalomról van szó, ami ki tudja hogyan s miként bújhatott belém, de gyerekkorom óta valami zsigerből jövő, ösztönös fintorgással fordulok el a női írók könyveitől. Amint megpillantok egy Martha-t vagy Linda-t, Évát vagy Júliát, azonnal rózsaszín habcsókok, puha taftok és mennyei krémlevesek képe sejlik fel előttem, és ezektől általában azon nyomban elborzadok, így legtöbbször elakadok a névnél, kockáztatva, hogy a cím és a fülszöveg elolvasása nélkül hatalmas prózai vagy lírai értékektől fosztom meg magam. A maihoz hasonló, könnyed szerda estékhez azonban épp illik ez a kellemes kis Karafiáth-vers, még ha a többitől nem is kapott el a gépszíj, ennek pedig nem tetszik a címe :).
/Tényleg, belőle nem csináltak még érettségi-tételt?/
Nulltündér
... s a mindig másmilyen most egyszínű.
Akár a lég - alakja változása...
Riadt és rebbenékeny. Összerezdül,
eltűnő testét zaj, a fény ha bántja.
Ruhája ránca nyár, gyűrött románc,
hajába kócolódott minden este.
Letört körmöcskéjéből furcsa félhold;
testét a hőség lassan áterezte.
Az éj leszáll, hogy színét felvegye:
nyugodt sötétségű, tündéri kék.
A hajnal harmatában nem találod -
saját varázsa szórja szerteszét.
Elszenderült a domboldal tövén.
Fölé hajolhatsz, jaj, csak fel ne ébreszd!
Ha most kívánnád, érintése métely.
Ha most ölelnéd, csókja semmivé lesz.
Fekszik csak az esőáztatta fűben,
fehér vászoncipője tiszta sáros.
Nézd hosszasan s ő percről percre szebb lesz.
Álmodd hozzá egy másik éjszakához.
Ezt a képet az imént találtam a neten, és olyannyira megtetszett, hogy helyet kap a magángyűjteményemben, vagyis itt :). Bálint Endre egyéb művei nem fogtak meg annyira, ez viszont hihetetlen jól visszaadja a címet, szinte érezni a barnás díszletek mögött meghúzódó súlyos, már-már tapintható csöndet...
Érdekes volt nézegetni az utóbbi pár nap látogatottsági statisztikáit, melyek az előző bejegyzést követően jelentősen megugrottak; ugyanis eddig úgy gondoltam, épp ez az a téma, ami a legkevésbé foglalkoztatja az embereket, főleg manapság, amikor a hétköznapi élet nyűgjei-gondjai felerősödni látszanak a gazdasági válság, az influenza, a közelgő választások, és egyéb tényezők hatására. Ezek szerint ez mégsem így lenne és valójában jóval többet gondolkozunk ilyen kérdéseken, mint amennyit másoknak láttatni engedünk?
Bár az tény, hogy abszolút nem tudom, milyen körökből, milyen rétegekből származók olvasgatják a blogot, kivéve persze a régi ismerősöket (szerencsére az ordenáré alkalmatlankodók elkerülnek; egyszer sem kellett még trágárság vagy indokolatlan sértegetés miatt senkit sem kimoderálni), de valószínűleg már a gugli is egy jelentős szűrője az ide érkezőknek, hiszen nyilván azok találnak ide, akik itt szereplő szavakra keresnek rá. És ennek kapcsán eszembe jutott, hogy vajon az ilyen, mindennapi gondoktól elrugaszkodott, elvont, transzcendens kérdések felvetése és feszegetése vajon tekinthető-e egyfajta szellemi luxusnak, vagyis ha nagyon végletes szeretnék lenni, úgy mondanám, hogy az unatkozó közép- és felsőosztály tagjainak szórakozása, vagy pedig bármiféle hovatartozástól függetlenül fontos és saját helyünk megtalálásához elengedhetetlen, hogy néha szembesítsük magunkat a témával?
Az alábbi idézetet ma reggel olvastam egy blogon, hogy melyiken, nem számít.
"Az evilági gazdagság olyan, mint méheknek a méz:
Ők gyűjtik össze, de az ízét mások élvezik.
A rokoni és baráti szálak, mint vendégek összejövetele:
Összetalálkoznak, azután ki-ki megy a maga útján.
Az élet olyan múlandó, mint harmatcsepp a fűszál hegyén:
Most itt vagyunk, de nemsokára tovatűnünk.
A Halál Ura, mint az orrvadász:
Éjjel-nappal várja, hogy lecsaphasson ránk.
Az élet olyan, mint egy álom, amelyből mindjárt felébredünk:
Tünékeny, átmeneti jelentés, mely nyomtalanul szertefoszlik.
Ok-okozati tetteink, mint az árnyék,
Egyfolytában követnek minket.
Ezért az ember bölcsen teszi,
Ha mától kezdve a megszabadulás ösvényét követi."
(Ngagi Vangpo)
És arra gondoltam, mennyire hálásnak kell lennem azért, hogy egyetlen, ilyen elvek szerint élő embernek sem vagyok rokona, szeretője, barátja. Hogy nem az én kezemet fogja meg úgy, hogy közben folyamatosan az jár a fejében, mindez csak illúzió; hogy nem engem csókol meg, miközben arra vágyik, hogy végre felébredjen ebből a szörnyű álomból, hogy nem az én szemembe nézve keresi az üresség felé vezető utat.
Ok-okozati tetteink egyike sem árnyék, hanem édes, keserű, színes, illatos, súlyos, fájdalmas, tiszta, és mocskos valóság. Nem követnek minket a tetteink, mert mi magunk vagyunk azok. A jelenlétünk fontos és pótolhatatlan része a világnak, melyet minden egyes ember halálával felbecsülhetetlen veszteség ér. "Az élet olyan, mint egy álom"... A fűszál egyik oldala selymes, a másik pedig érdes, mi lehet valóságosabb ennél? A fák kérgének bonyolult mintázatánál, egy katedrális gyönyörű, mérnöki pontossággal megtervezett és kivételes művészi teljesítménnyel létrehozott épületénél, egy hajnalig nyúló beszélgetésnél mi lehet valóságosabb?
Az evilági gazdagság nem csak pénzben mérhető, mert minden egyes grammjában ott van minden élőlénynek és tárgynak, melyek mindegyike egyszeri és megismételhetetlen. A tárgyak magukban hordozzák az emberi leleményességet, a fárasztó munkát, és némelyikük emlékeinkben is kulcsfontosságú szerephez jut; az élőlények pedig azt a bonyolult és leírhatatlan valamit, amit életnek nevezünk, és talán még ennél többet is. Hogy lehet minden reggel ilyen üres múlttal, üres jelennel, üres jövővel kelni; hogy mindazt, ami körülvesz minket, mindenkit, aki ránkmosolyog, aki érez irántunk valamit, csak értéktelen kacatnak, szellemképnek lássunk?
Remélem, sose fogom megtudni milyen érzés, amikor minden érintés élettelenül hullik vissza rólam.
- bosszankodott a Mester. - Már megint?... De mielőtt még a próktalan nyetli kiszüttyenhetett volna, arrébb is dúrta a vabralangy nyélféle lógát. Több se béllett az éppen arra bartyogó burbáknak, jól megmörmögte, majd fel is bícelte a sebtiben odaizegő, aprócska filifalit, aki csak luffogott, laffogott, oly hímmel és hámmal, hogy a burbák képtelen volt tovább virnyasztani és nagy sünnyögés közepette elbilimbalambozott. A Mester eközben csak nótt-nódogatott, teljesen meg volt höddenve; lákkal, mékkel próbálta helyrevirmelni a köpölyke bangasztóját. Ám ekkor hirtelen, a csirit mögül előcippant három dömpöly, egy furmány és húsz mireföl, hogy aztán minden hentely nélkül odaszülődjenek a permelétek krafnijára! - Ó - sóhajtotta a Mester, - mi lesz most szerencsétlen ébengébenekkel? Hova fognak bakni? Hogyan fogják megbőbölni a drukáták fitkát? De talán még epeghetek - gebegte -, ezután óvatosan lepállott a furadály széléről és tovaribbant. Átkecskedte magát a Nagy Vermedvényen, a Hosszú Hátbaháton, majd leszelepedett közvetlenül a brimbik möllénye mellett. Olyannyira likkant neki ez a senyerű béj, hogy azonnal el is fittyedt. Brambaják, pömpölyék, egy csapat cincilla és két capat csincsilla bíbengett el a mákony felett, mögöttük pedig hatalmas marmedónok másztak. A Mester egy lappanatig bukogott utánuk, aztán fogta magát és elkálladt a koncba.
