Metafizikai menhely

 Irodalom         Film         Művészet         Tudomány, technika, filozófia  

 Szerelem, szex, BDSM, lágyrózsaszín           Minden egyéb: off-topik

André Breton és René Magritte tiszteletére ezennel útjára indítom "Kulcs az álmokhoz" című sorozatocskámat, melynek első darabja az alábbi konstelláció.

Idén is megrendezik november 19. és 22. között Budapest Art Fair címmel a Műcsarnokban azt a rendezvényt, melyen antik műtárgyak, klasszikus és modern festmények, kortárs képzőművészeti munkák lesznek kiállítva töméntelen mennyiségben, ráadásul a legkülönfélébb stílusirányzatokat képviselve, aukciókkal, filmvetítésekkel (lesz például egy film az egyik legelső magyar szürrealistáról, Rozsda Endréről, akiről szégyenszemre, szürreál-fan létemre még soha nem hallottam - persze ettől függetlenül továbbra is Jacek Yerkáért élek-halok...). A tavalyi Art Fair-t még épp sikerült elcsípnem, zárás előtt 1 órával rohantunk végig a húgommal, valamire elég volt ugyan, de nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk megállni nézelődni.

Viszont idén az én kéznyomatom, szemnyomatom, orrnyomatom, fülnyomatom fog éktelenkedni AZ ÖSSZES MŰTÁRGYON!!!!!!!!

Az egyik kedvenc könyvem nagyítóval olvasható a neten :)

Ezt a filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnek a mélyben kurkászni, de Müller Pétert unják, Oshótól pedig a hátuk borsódzik; akik szeretik az igazi ínyencfalatokat válogatott alapanyagokból, saját kezűleg elkészíteni; azoknak pedig feltétlenül, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag lemaradtak az auramocsok címmel tavaly augusztusban indult három hetes előadássorozatról.

Egy igazán különleges csemege érzékszerveink kényeztetéséhez, lelkünk leporlásához. 

                                                                     ------------

Két férfi - az Író és a Professzor - útnak indul a Zóna szívébe, hogy megtalálják és átlépjék a Szoba küszöbét, ahol lényük legtitkosabb, legigazibb valója teljesedhet ki, annak minden szépségével vagy mocskával együtt. Sztalker, a Vadász kalauzolja őket a látszólagos irracio-nalitás lélegzetelállítóan gyönyörű, veszélyes kertjében; a burjánzó növényzet gyökerei alatt haldokló emberi civilizáció nedves, sötét árnyképei között. Víz, víz és víz mindenhol, melyben rozsdás vasszerkezetek, vászon-darabok, papírfoszlányok úsznak, lebegnek; a combig érő fűben pedig kiégett roncsok, megroggyant villanypóznák idézik a múltat, ami valamiképp mégis a jelenre emlékeztet...

A Zóna közvetlenül a pusztulófélben lévő város mellett található, keletkezésének oka és körülményei ismeretlenek, ahogy a játékszabályai is. Csak az biztos, hogy volt idő, amikor nem létezett, és hogy létrejöttében nem emberi erők játszottak közre. A Zónában egykor hétköznapi élet folyt, most azonban szögesdróttal védett, tiltott, szigorúan őrzött terület. Időről időre mégis megkísérlik a bejutást azok a szerencsétlenek, akiknek már semmi reményük nincs a Szobán kívül, és akik értéktelen életüket nem sajnálva szolgáltatják ki magukat a Zóna szeszélyének. Mert a Szoba semmit sem ad ingyen; aki csak egyszer is átlépi a szögesdrót kerítést, az adósa marad, beleértve a Sztalkereket is, akik örökös számkivetettséggel és gyermekeik különös természetével fizetnek. A Zóna kénye-kedve szerint bánik a behatolókkal, bizonyos szabályokat azonban mégiscsak követ, még ha ezek legtöbbje érthetetlen is; bünteti az erőszakot és megjutalmazza a hitet, a bizakodást, ugyanakkor jóságot vagy gonoszságot nem mérlegel. És bár rendszerint a Szoba karnyújtásnyira van az újonnan érkezőktől, egyenes megközelítése akár halállal is járhat, csakis kerülő utakon, félelmetes és veszélyes akadályokon keresztül lehet eljutni a küszöbéig. A Szoba csodája ajándék; ajándék az embereknek, melyet kérdezés, kételkedés nélkül kell befogadni, átadva magunkat az ismeretlen kegynek, máskülönben kívánságaink nem találnak meghallgatásra.

Sztalker a Zóna megszállottja, saját világában idegen lény, az Író és a Professzor pedig az anyagi világ rabjai; vagyis Sztalker és vezettei egymás tökéletes ellenpólusai a hit skáláján. Míg előbbiekből már teljesen kiveszett a gyermeki rácsodálkozásra való képesség és a bizalom, addig Sztalker fanatikusan, mindent és mindenkit feláldozva hódol a tiszta hitből önös szenvedélybe átcsapott rögeszmének. A Zónából mindhárman üres kézzel, meghasonlottan, magukból kifordulva térnek vissza; az Író és a Professzor a küszöbön megtorpant, belátva, hogy nincs bennük elég önzetlenség és áldozatkészség az utolsó lépéshez, Sztalkert pedig az emberi kishitűség megnyilatkozása töri meg.

A Zóna olyan, amilyenné azok alakítják, akik átlépik a határait; vágyaikat, reményeiket az élénkzöld levelekről csöpögő nedvességbe vegyítve - mégis ott hever lassan elértéktelenedve, kihasználatlanul a csoda, amivel az emberek nem tudtak mit kezdeni. Talán mindhárman rosszul közelítették meg a Zónát, hisz semmi mást nem kaptak, mint újabb kérdéseket és bizonytalanságot az ajándékok helyett. Ugyanakkor a Szoba küszöbén bepillantást nyerhettek lelkük legmélyebb bugyraiba, átélték az önmagukkal való teljes meghasonulást, és talán épp ez kellett ahhoz, hogy el tudjanak jutni a Zóna segítsége nélkül is oda, ahova valójában mindig is készültek.

Az alant látható videóból érkező környezeti ingerek addig-addig ostromolták neuronjaimat, mígnem a megnövekedett akciós potenciál szinaptikus hólyagjaim exocitózisát eredményezte, hogy aztán a bennük található aprócska acetilkolin-molekulák posztszinaptikus sejtjeim membránjának nátrium-csatornáihoz kötődve előidézzék azok kinyílását, s ezzel újabb membránpotenciál-változást indítva el létrehozzák tudatomban az alábbi gondolatmenetet:

A pszichológiával/pszichiátriával mindig hadilábon álltam; egyelőre magam sem tudtam még dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy ezeknek a szakterületeknek valóban van-e létjogosultságuk, illetve megállják-e a helyüket az egzakt tudományok között. Hogy lehetséges-e és szabad-e messzemenő következtetéseket levonni x darab vizsgált ember viselkedéséből a többiekre nézve? Hogy tényleg léteznek-e azok az általános magatartásformák, amelyek e szakmák képviselői szerint ráhúzhatóak mindenkire anélkül, hogy beható információik lennének az illető emlékeiről, neveltetéséről, családi és szociális hátteréről, vágyairól, álmairól, ambícióiról? Ezek a "léleklátók" általában néhány beszélgetés után bedobozolják az embereket ilyen-olyan, valósnak gondolt sztereotípiák alapján, de mit is tehetnének egyebet, hiszen az illető megismeréséhez rendelkezésükre álló idő korlátozott.

Van egy vesszőparipám, miszerint az emberi viselkedés, az emberi személyiség annyira diverz és annyira nem megfogható az egyéntől elvonatkoztatva, hogy általános értelemben vett tanulása és tanítása, valamint az ebből következő "gyógyítás" abszolút értelmetlen. Magunk is tapasztalhatjuk ismerőseink, barátaink körében, hogy mennyire félre lehet ismerni valakit akár hosszú évek után is - akkor vajon várhatunk-e valami érdemlegeset egy néhány hónapos beszélgetéssorozattól? Arról nem is beszélve, hogy mivel a pszichológusok is emberek, a pácienseikkel szemben érzett szimpátia, illetve unszimpátia tévútra is viheti őket. Ezenkívül nem hiszek a személytelen, pénzért való gyógyítás sikerében ha a lélek dolgairól van szó, ami a testnél jóval megfoghatatlanabb és behatárolhatatlanabb valami, ráadásul érzékenyebb is annál; tehát egy esetleges téves diagnózis vagy félremagyarázás sokkal súlyosabb következményekkel járhat. Ugyanakkor nem mondhatom, hogy nem érdekes a téma, de szerintem jóval többet meg lehet tudni a másikról egy kocsmaasztalnál folytatott laza és kellemes; esetleg egy kávé vagy tea melletti elmélyült beszélgetésben. Ugyanis a bizalom, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy valakinek legmélyebb titkainkról beszéljünk, nem valószínű hogy kialakul egy heti egyszeri, 45 vagy 60 perces kérdezz-felelek során. Ha pedig nincs bizalom, akkor nincs őszinteség, innentől kezdve pedig a küldetés eleve halálra van ítélve. És mivel a pszichológusok is tudják, hogy az időhiányból adódóan gyorsan kell ítélkezniük és dönteniük, kénytelenek dobozolni és címkézni, ami persze nem mindig hozza a kívánt eredményt.

Ha már pszichológia, és/vagy pszichiátria, akkor Csernus doki érdekes jelenség; az biztos, hogy mindenkiből kivált valamilyen érzelmet, hatással van az őt körülvevőkre - s ezek a hatások általában ellentétes pólusokon helyezkednek el. Vagy nagyon ellenszenves, vagy nagyon megnyerő. Nekem kezdetben nagyon ellenszenves volt, aztán kezembe került egy könyve (A nő), ami kissé árnyaltabbá tette a képet. Aztán tavaly kíváncsiságból elmentem egy előadására, és bár élőben nem mondhatnám, hogy szimpatikus lenne, mégis tetszik az a könyörtelennek tűnő szembesítő taktikája, amivel az embereket rákényszeríti arra, hogy a lehető leggyorsabban képesek legyenek szembenézni a saját gyengeségeikkel - míg a legtöbb pszichológus általában csak körbenyalogatja a pácienseit. Sőt, ismertem olyat is, aki kimondottan udvarolt a betegeinek, csak hogy megnyerje őket magának, és még több lé üsse a markát.
Egyébként én alapból nem fordulnék pszichológushoz semmilyen esetben sem, mert egyrészt saját magunk elől való menekülésnek tartom, másrészt pedig azon felelősség másra testálásának, hogy magunkon segítsünk. Szerintem ha valaki mélyen magába néz, és nem hessegeti el az ott látott nemkívánatos dolgokat, akkor pontosan tudja, hogy mit kell tennie. Szinte mindannyiunkban van némi lustaság; lustaság, hogy a kapcsolatainkért tegyünk valamit, ha már szétesőben vannak; lustaság, hogy a saját álmainkat, vágyainkat konkrét lépésekkel elkezdjük megvalósítani. És a legtöbb pszichológiai esetben szerintem ez a lustaság a kulcs. De mennyivel könnyebb ezt gyerekkori traumákra vagy szülői nemtörődömségre fogni, amiben nagy segítségünkre lehetnek a pszichológusok, akik tökéletesen feltárják nekünk, hogy miért nem mi vagyunk a hibásak az egészben.

Érdekes ez a videó, amiben Benkő Dániel beszélget Csernus Imrével - bevallom, néhányszor magam is elbizonytalanodtam, hogy most akkor ki is akaszt kit :)... 

...és beleszagolt a hűvös, novemberi levegőbe. Meg volt elégedve az eredménnyel. A levegőben terjengő szagok és illatok épp a megfelelő arányban emlékeztették vaníliára, békakontyra, hamvas cselédlányok hamuszőke hajának bódító kipárolgására, főtt burgonyára és csigacsókra. Csodás! - biccentett elismerően, és megsimogatta a mellette kucorgó aprócska kertitapírt, akit megbízott a keverék összeállításával. A kertitapír hálásan fúrta mélybarna tekintetét az időmedve orrába, kicsit kancsal volt szegény. De azért rengeteg mindent rá lehetett bízni. Ő készítette például az elmúlt másodpercek miniatűr koporsóit, amelyeket tisztelete jeléül hópelyhekkel és hernyóselyemmel bélelt. Ő tisztogatta a kakukkosórát, ő mosta ki azt a rengeteg befőttesüveget, melyekben az időmedve a különböző higítású hölgyesszenciákat tartotta. (Az időmedve a hölgyesszenciát vágyakozó urak hajnali álmaiba keverte, hogy azok még jobban vágyakozzanak. A vágyak ugyanis működés közben olyan gyönyörű színekben pompázó felhőcskéket formáztak az illető egyének aurájával interferálva, hogy az időmedve nem győzött betelni velük.) A kis kertitapír fogott egy rongyot, és nekiállt lesikálni a falról az Erdő sűrű, ragadós lehelletének maradványait, közben pedig azon a marék mokkacukron járt az esze, melyet napnyugta után kap majd a Mestertől napidíj gyanánt.

Kedves Olvasóim! Ha közületek bárkinek sikerül megtalálnia Zsolt rendkívül ügyesen elrejtett legújabb blogját, annak szolgálata jutalmául aprócska, illatos rózsaszín borítékban küldöm el három hajszálamat, a borítékot pedig csókommal zárom le. 

/ja igen, a szőnyeg alatt és a szekrény tetején nincs, már megnéztem.../

Gyanútlanul böngészgetem a mailboxomat, nézegetem a leveleket, mígnem a Jobinfo állásportál napi hírlevelei közt meg nem találom ezt /tényleg nagyon nagy gáz lehet, ha így kell keresni az utánpótlást.../:

Vajon milyen lelket takar az a test, mely előtt a Puruttya és a Tóta W blog, valamint Mosonyi Alíz Boltosmeséi egyszerre vannak megnyitva?

Nem, nem merek belegondolni. 

A Moly.hu-n összegyűjtött várólistás könyveimet nézegetve is komolyan gondolkodóba estem; a Titokzatos tél a Múmin-völgyben alatt pár sorral ott figyel Nietzsche Így szólott Zarathusztrája, Heidegger Lét és Idő c. könyve pedig mindjárt három Boris Vian regénnyel karöltve várja, hogy kecses ujjaimmal felüssem őket. Félek, hogy Múminpapát és Múminmamát beszippantják az egzisztencialista gondolatok, és hogy sem a kék liba, sem pedig a fekete macska nem fogja értékelni a lét és a semmi problémakörét. Asszem itt az ideje önvizsgálatot tartani.

/És különben is, mi nők, nem filozofálunk./

Túl az Elfeledett Emlékek Erdején, túl az Átázott Álmok Állóvizén, túl hetedhéten és hetedhaton, negyednégyen és negyednagyon, ott éldegél hatalmas kastélyának harmincharmadik emeletén, a legeslegutolsó és legeslegkisebb szobában, óriás brokátfüggönyök, különleges keleti perzsák, súlyos selymek és puha párnák közt a Szomorú Hercegnő. És vár. Várja, hogy a brokátfüggönyök megrebbenjenek, várja, hogy a keleti perzsák felsóhajtsanak, várja, hogy a súlyos selymek hozzásimuljanak, várja, hogy megzörrenjen a kilincs. Kastélyának termei konganak az ürességtől, szolgálói és inasai rég szélnek eredtek már, a falakat áthatolhatatlanul benőtte a borostyán. A Hercegnő pedig csak ül illatos kerevetén, puha párnái közt, és várakozik. Várakozását néha fahéjrudakkal fűszerezi, krumplicukorral közömbösíti, rózsaszín fátyollal könnyíti. Egykor üde és vidám arca most csak egy sápadt, elmosódott folt az ezüsttálcák tükrében, halvány bőrén mind jobban és jobban kiütközik a bágyadtan lüktető, zöldeskék erek hálózata. Várakozik fésülködés közben, várakozik alvás közben, várakozik, miközben az ablakpárkányra esőcseppek, hópelyhek és száraz falevelek hullnak. És bár minden egyes nap sikerül szemernyit lazítania szomorúsága hálóján, éjszakánként apró fehér pókok sereglenek elő selymeinek és bársonyainak redői közül, hogy gondosan újrafonják az egészet.

Kertész Imre újabb riportot adott Tilman Krause-nak, a Die Welt című német napilap munkatársának. Erről jutott eszembe az alábbi történet.

Kedves Olvasóim, nem tudom, ismeritek-e Folker Krause és Lady Zakharova szomorú, lassan homályba vesző legendáját. Ha nem, akkor én most elmesélem nektek, megidézve ezzel az utókornak e különös pár szellemét. Javaslom, hogy mielőtt nekifogtok, készítsetek egy bögre kávét vagy kakaót, húzzátok el a sötétítő függönyöket, kucorodjatok a gépetek elé, hunyjátok le a szemeteket, majd amikor felpillantotok, képzeljétek azt, hogy Ukrajna sötét fenyőerdeinek toronymagas fái hullámzanak körülöttetek, az éjszaka furcsa hangokkal telíti a levegőt, a jeges szél pedig nyakatokban kacarászik...

1820 sötét telének egyik legsötétebb éjszakáján aprócska kislány jött világra Odessza városában, Raisa Zakharova néven. Édesanyja belehalt a hosszú, kegyetlen fájdalmakkal járó szülésbe, ezért édesapja nevelte fel, aki I. Alexander király szolgálatában álló, megbecsülésnek és köztisz-teletnek örvendő nemesember volt. Raisa különös természete korán megmutatkozott, szívesen játszott egyedül, nem kedvelte a társaságot, a szép ruhák és babák hidegen hagyták, s olyan komoly, átható pillantást tudott vetni ragyogó zöld szemével az emberekre, hogy azok maguk sem tudták miért, de beleborzongtak és inkább elkerülték a kislányt. Édesapja sem tudott mit kezdeni vele, furcsán érezte magát a jelenlétében s gyakran kísértette a gyanú, hogy Raisa egy másik férfi ölének magvából született. A kislány társaitól elszigetelődve korát meghazudtoló határozottságra, keménységre és műveltségre tett szert, hiszen magányában rengeteget olvasott. Ahogy cseperedett, úgy bontakozott ki virágzó nőiessége; hamvas bőre, lángvörös haja, karcsú alakja mind jobban és jobban vonzotta a férfiakat, ragyogó szépségének pedig egzotikus varázst adott magába forduló, szemlélődő természete és borotvaéles esze.

Az Origo cikke szerint Kertész Imre "keményen kritizálta Magyarországot". Nem értem, mi ezzel a probléma. Senkinek nem könnyű önkritikát gyakorolni, és ez nemzeti szinten is igaz lehet - ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lenne rá szükség. Az elmúlt párszáz év történelmére visszatekintve politikai oldalon nem sok mindennel büszkélkedhetünk, még ha kulturális, tudományos és természeti kincseknek bőviben vagyunk is. Nyilván fáj a hatalmas magyar öntudatunknak, hogy mennyi mindent lehetett volna jobban csinálni - hát még ha ezt nemzetközi berkekben hangoztatják is. Mintha ezzel a körülöttünk élők nem lennének tisztában. Csak hát a fejlődésnek megkerülhetetlen feltétele a rendszeres tükörbe nézés, még akkor is, ha kellemetlen szembesülni a látottakkal. Nem véletlen, hogy még mindig ott tartunk, ahol.

Ami az interjú többi részét illeti, felmerült bennem a kérdés, vajon egy írót kötelezhet-e bármire is a hivatása, tekinthetünk, és kell-e rájuk úgy tekinteni, mint a nemzet valamiféle szószólójára? Én nem hiszem, hogy amikor házipapucsban és köntösben kopott íróasztaluk mellett dolgozgatnak a következő regényükön, ilyesféle ambícióik lennének. Egyszerű emberek, egyszerű vágyakkal, ami tőlünk megkülönbözteti őket az csupán az, hogy - ha nem is mindünknél, de legalábbis jónéhányunknál jobban bánnak a szavakkal.

Érdemes-e a művészetben politikai korrektséget keresni?

Ha most Kertész Imre úgy érzi, hogy semmi nem köti Magyarországhoz, miért kéne hazudnia, miért nem vallhatja ezt be teljes nyugalommal? Miért jelent az ő magánvéleménye bármit is a nemzetre, vagy a többi magyarra nézve? Ő, K.I., csalódott és "gyökértelen" - és akkor mi van? Nem hiszem, hogy a hazánk mellett való kiállás egyet jelentene szép és megható hazugságok ismételgetésével, az igazság elferdítésével, csak mert a vak hazaszeretet olyan megindító és felemelő. Elhízott a gyerek, meg lusta is kissé, de nem baj, tovább tömöm nyalókával, simogatom a buksiját és dícsérgetem agyba-főbe, hadd hízzon a mája.
Mellesleg a kritika általában többet segít, mint amennyit árt, csak hát mi magyarok szeretünk keseregni a múlton, szomorúan révedni magunk elé és szidni az éppen aktuális kormányt. Pedig rengeteg, de rengeteg dologban a fejlődés olyan óriási távlatai vannak még előttünk, hogy talán tényleg ideje lenne az eddig elkövetett hibákat lajtsromozni, mert csak így van esély arra, hogy valaha is kipipálhassuk őket.

Azt sem mondhatom, hogy az antiszemitizmussal kapcsolatban nagyon mellélőtt volna; mely hazánk termékeny talaján olyan állhatatosan virágzik és illatozik, mint az orgonavirág májusban. Az már más kérdés, hogy saját zsidó származásának hangoztatásával ugyanazt a rasszizmust élteti, csak épp a másik oldalról. Egyébként ez a "honfitársai zsidóvá tettek engem" kiszólás övön aluli ütés volt, sportszerűtlen és rosszmájú. Szegény szerencsétlen németek szenvedtek/szenvednek így is éppen eleget a folyamatos (ön)ostorozástól, aminek valódi okaihoz a mostani generációnak nem sok köze van.

Az pedig, hogy Budapesthez és azokhoz a bizonyos államilag engedélyezett írókhoz valaki hogy áll, csakis ízlés kérdése. Neki jobban bejön Berlin, na bumm. Egy ugyancsak magyar ismerősöm szerint Budapest a legrondább város, amit valaha látott. Én ettől függetlenül ugyanúgy szeretem, mert szerintem nem hogy nem csúnya, de egyenesen gyönyörű, tégláiból pedig a történelem nehéz, bódító illata úszik, amibe olyan jó beleszagolni.
Kertész nem csípi Illyés, Weöres, stb... írók, költők munkásságát - nem tehet róla szegény. Nem értem az ezzel kapcsolatos felháborodást, az egyéni ízlést senkin nem lehet számonkérni. Én például bevallom, feláll a hátamon a szőr a mai élvonalbeli magyar filmektől, és a kortárs magyar költők azon törekvéseit sem értem, melyek a rímek és a ritmus brutális kivégzésére irányulnak. Viszont nem hinném, hogy ez bármilyen kapcsolatban is állna a hazámhoz fűződő viszonyommal.

Mindenesetre megint húztunk annyi hasznot az egészből, hogy van kire ujjal mutogatni. Nem olvastam Kertész Imre könyvét, mert az első pár mondatnál tovább nem jutottam, de talán nem tőle kéne várnunk, hogy a nemzet nagykövete legyen. Arra ott vannak a szépségkirálynők és a celebek.

/Borbála teremtésében nagy segítségemre volt a következő Balkan Fanatic-szám:  http://www.youtube.com/watch?v=ljuAK2Tx8Jc/ 

Kedves Olvasóközönségem! Segítségetek szeretném kérni az alábbi ügyben, melyben sajnos egymagam kevésnek bizonyultam.

Ma este, úgy 9 és 10 óra között valamikor, miközben épp a konyhában serénykedtem - na jó, répát ropogtattam és kukkoltam a szomszédokat -, a szoba egyik sarkában mozgolódásra lettem figyelmes. Mivel rendkívül lekötött a fűzöld szoba lakóinak mindennapi élete, nyomban el is hessegettem a sorban feltünedező, szám szerint kilenc sanda gyanút, melyek a zaj forrására irányultak és kezdődtek egy óriás tarantella pókkal, majd zárultak három eltévedt lófejködbelivel. Azonban a motozás csak nem akart szűnni, sőt, egyre bosszantóbb erőszakossággal böködte a dobhártyámat, így hát a tettek mezejére léptem és óvatosan közelebb lopakodtam a homályba burkolózó sarokhoz. De nem láttam semmit, ráadásul mintha közben a kaparászás is alább hagyott volna. Letérdeltem, arcommal lassan közelítettem a gyanús hely felé, amikor hirtelen előugrott egy aprócska lény a szőnyeg alól, s már inalt is volna az ajtó felé! Csakhogy engem keményebb fából faragtak ám! Egy szempillantás s a markomban vergődött, tűhegyes fogaival vadul harapdálva az ujjaimat. Közben másik kezemmel előkaptam egy befőttesüveget és ráborítottam, majd visszatértem a fűzöld szoba hétköznapjaihoz - persze fél szemem az üvegen. Néhány percig még kapálózott, rugdosta az üveg oldalát, aztán megnyugodott. Vártam kicsit, majd odamentem hozzá, óvatosan leemeltem róla a befőttesüveget és megkérdeztem kicsoda-micsoda, hogy került ide, stb. Mint kiderült, az apró lényecske nem más, mint egy tudathasadásos Jaspersi Határszituáció, aki a nevén kívül semmire nem emlékszik, sem arra, hogy mikor született és hol, sem arra, hogy kicsoda-micsoda is valójában, vagy hogy hogyan került ide; semmire az égegyadta világon.

És mivel én még annyit sem tudok a Jaspersi Határszituációkról, mint ő, kénytelen vagyok hozzátok fordulni, Kedves Olvasók - hátha köztetek akad valaki, aki többet tud ezekről az édes kis lényekről és segíthet eloszlatni a nálam felbukkant példány identitászavarát.

Kétségbeesetten várunk minden ötletet!

...és gyönyörű barna szemeivel szomorkásan szemlélte a szemerkélő esőt, melynek minden egyes cseppje éles halálsikolyt hallatva fröccsent szerteszét a kemény ablaktáblákon. Kiment a tornácra, hogy megmentse néhányukat; puha bundájával felfogott közülük annyit, amennyit csak tudott. A cseppecskék sértetlenül landoltak a vastag fehér szőrszálak között, ahonnan aztán rendkívüli óvatossággal kibogarászta őket és belehelyezte a lépcső repedésében felgyűlt tócsa közepébe. A vízcseppek boldogan lubickolva merültek alá, lefelé-lefelé, körbe-körbe, közben kacagásukba bugyborékoló hangok vegyültek, melyek még a közelben rostokoló mogorva mátyásmadarakat is mosolyra fakasztották, szívük tájékán enyhe olvadást eredményezve. Ennek következtében pár apró tollpihe elengedte magát, néhány pillanatig bizonytalanul imbolygott a levegőben, majd lassan elvitorlázott a fák felett, egyenesen az Erdőn Túl Fekvő Város irányába. Az időmedve felkapta a szemüvegét és még látta, ahogy a pihék a Város utcái fölé érnek, ellebegnek a sáros ereszcsatornák és az alkonyi kémények előtt, aztán kecsesen alászállnak egy pirospozsgás fűszereslány, egy tacskó, valamint egy cilinderes úriember vállára. Az időmedve sóhajtott, és kiszámolta az ujján, hány napja tart ez a kellemetlen eső. Tizenöt. Tehát még hátra van három - gondolta, majd felkeltette a Mestert, hogy folytassák az öt hónappal ezelőtt megkezdett sakkpartit.

A mellékelt ábrán látható kis dialógus első ránézésre belopta magát a szívembe. Egyszerű és mégis olyan sokatmondó, réteges társadalmi, filozófiai és pszichológiai mondanivalóval.

Amióta rendszeresen barangolok a blogoszféra berkeiben, gyakran felmerül a bennem a kérdés, milyen mecha-nizmusok uralják ezt a fokozatosan egyre nagyobb teret hódító szubkultúrát, ahova tartozni egyszerre menő és egyszerre ciki. Ciki, mert sokaknak még most is, amikor a tematikus blogok virágkorukat élik, a blog szó egyenlő az énközpontú naplóval, ami a blog írójának mindennapi életét mutatja be. Ezek az énblogok azonban csak egy kis szeletét képezik a blogvilágnak, és bár egyeseket kifejezetten vonzanak, hiszen sokakban - jó, jó, ha mélyen is, de ott lapul a voyeur, mások viszont fintorognak a lépten-nyomon kiteregetett szennyesek szagától. És ugyanakkor menő, mert ha jól csinálja az ember, hatalmas tömegeket mozgathat meg, az internet szárnyán szava még az isten háta mögé is elér /az utolsó mondatrésznek asszem örülnének a modorosblogon :)/. Saját kis birodalmat építhet fel, rajongókkal és ellenségekkel veheti körül magát, büntethet és jutalmazhat, adhat és elvehet, befogadhat és kizárhat. És mindezt akár a teljes névtelenség homályába burkolva.

Vajon az, hogy az utóbbi években a blogolás ennyire népszerű lett, betudható lehet-e olyan civilizációs hatásoknak, amik kimondottan a modern társadalmakat jellemzik, mint például az egyén elidegenedése közvetlen környezetétől /ebben nagy szerepet játszanak az egyemberes technikai vívmányok, például a számítógép/, vagy a felgyorsult élettempó és a növekedő elvárások következtében kialakult komplexusok, melyek jobb híján egy blogban kerülnek feldolgozásra? Ilyen komplexus lehet az egyéniség érvényesülésének hiánya a mindennapi életben, a le nem vezetett és ki nem élt kreativitás, az elfojtott gondolatok túlsúlya, melyeket egy blogon nyugodtan szabadjára lehet engedni, sőt, fel is lehet építeni egy olyan személyiséget, amihez sok esetben nem sok köze van a valóságnak, ha csak nem annyiban, hogy az illető saját magáról alkotott vágyképe testesül meg virtuális síkon. Tehát a kérdés társadalmi vonatkozásait illetően elsősorban az érdekel, mennyire reprezentatív a blogolók tábora a társadalomra nézve; lefedik-e a teljes keresztmetszetét, vagy pedig csupán egy meghatározott tulajdonságokkal bíró csoportról van szó.

Ami pedig az egyént illeti; milyen motivációk húzódhatnak meg amögött, hogy valaki egyszerre senkinek és mindenkinek ír? Aki belekezd egy blogba, az internet sajátosságaiból adódóan pontosan tudja, hogy írásait VALAKI, VALAMIKOR olvasni fogja, akit ráadásul valószínűleg nem ismer, tehát legszemélyesebb megjegyzésein is csámcsogni fognak. Emögött szerintem nem húzódhat meg más, mint vagy egy ki nem mondott segítségkérés, vagy pedig egy ugyancsak fel nem vállalt, öncélú magamutogatás /cáfoljatok meg az ellenkezőjéről/, különben nem az internetet használná szócsőnek, ráadásul a legtöbb blogger a saját véleményén kívül eső kommentekkel szemben nem túl befogadó, mint ahogy a hozzászólások mögött rejtőző személyiségek sem érdeklik igazán. Kíváncsi vagyok, a blogolók hány százaléka ír pusztán az olvasók kedvéért, az ő szórakoztatásukra, vagy pedig kellemes eszmecserék reményében. Sokszor még a tematikus blogokon is érezhető egyfajta távolságtartás az olvasóktól, ez pedig az egészet egy verbális maszturbáció végtermékének szintjére alacsonyítja.

Szóval a konklúzió az, hogy még mindig nem tudom hova tenni a bloggereket /mit is várnak egy névtelen, arctalan tömegtől?/, és ha nagyon mélyen magamba nézek, néha a saját motivációimat illetően is bizonytalan vagyok.

A Kis Kéményseprőlány kedvetlenül támasztotta hátát a város egyik legcsúnyább, legszürkébb házának koromtól feketéllő kéményéhez. A percek akadozva vánszorogtak, hol összetorlódtak, hol szétszéledtek, úgy haladva előre az időben, mint beteg varjak a szántás barázdái között. A kémény lassú, egyenletes légzése megnyugtatta, szinte elringatta a lányt, aki álom és ébrenlét határán lebegve figyelte hol az alatta tekergő utcát, hol a felette nyújtózó eget. Mindkettő a szürke különböző árnyalatait öltötte magára, elmosva a tárgyak körvonalait, hogy aztán ezeket a kontúrjuk nélkül maradt árnyakat zavartalanul bekebelezhessék. Az emberek visszahúzódtak kuckóikba, mint a csigák, a falevelek bizonytalanul hintáztak az ágakon, a tócsák tétován csillantak meg a lapos napfényben.
A Kis Kéményseprőlány lehunyta a szemét, tenyerét végighúzta a kémény érdes oldalán és arra gondolt, hogyan is lehet minden egyszerre ennyire éles és mégis ennyire képlékeny. A képlékeny és az éles dolgok azonban kioltják egymást, az eredmény pedig valami lebegéshez hasonlatos valószerűtlenség, egy olyan állapot, amiben minden forma letisztul, minden szín elhalványul, minden érzet összesűrűsödik egyetlen pici pontba. A Kis Kéményseprőlány megborzongott, nem szerette az ilyen napokat. Mert az ilyen napok ismétlődnek, és ő ezt már régóta tudta, a kémények közelsége ugyanis rendkívüli felismerésekhez juttathatja az embert. És nem csak az ilyen napok ismétlődnek, de ismétlődnek a zöld, vibráló napok; a vízillatú, üde napok és a sötétbarna, mázsás súlyú napok is. Az idő és a tér vissza-visszatér, megadott mintákból dolgozik, csak a fonal anyaga más és más mindig, és ez azt a csalóka kényszerképzetet szülheti a felületes szemlélődőben, hogy a rajzolat is megváltozik minden alkalommal.

A Kis Kéményseprőlány azonban nem tartozott a felületes szemlélődők közé. Onnan a magasból olyan dolgokat látott, amiket csak a macskák, a galambok, a kilazult téglák és a kéményseprők láthatnak. A kémények felületén megülő koromba minden éjszaka új és új ábrákat rajzolt a szél és az eső, ő pedig reggelente kis füzetkébe másolta az olykor egészen furcsa, máskor egészen hétköznapi mintákat, hogy otthon elővehesse és nézegethesse őket.
Mindennapi munkáját gondosan, körültekintően végezte; szerette hallgatni, ahogy a kürtőkben tisztán, akadálytalanul áramlik a levegő. Szükség is volt erre, hiszen a kémények többségét melankolikus természetettel áldotta meg a sors, ezért gyakorta sóhajtoztak; a rekedt kéménynek pedig olyan szívszorító hangja van, hogy a szomorúság egy hétre bevackolja magát abba, aki hallja.
A Kis Kéményseprőlány esténként az utcákat járta, nézegette a kirakatokat és közben a tetőkre vágyott. Szénszín kezeslábasa beleolvadt a sötétbe, ezért nem nagyon figyelt fel rá senki. Különösen a bútorboltok kirakata előtt szeretett elidőzni; a bútorok valamiért a kéményekre emlékeztették. Szívesen belopódzott volna éjszaka egy ilyen kirakat mögé, hogy megnézze, mit csinálnak a sötétben a behemót tölgyfaasztalok, a kecses asztali lámpák, az előkelő faragott székek és a hatalmas, titokzatos szekrények. Mert abban biztos volt, hogy valami történik ilyenkor odabenn. A nagy szekrények rejtegetnek valamit, valami kedveset és szépet, vagy pedig valami szörnyűségeset. Hogy mikor melyiket, az pillanatnyi hangulatuktól függ, valamint a látogató iránt érzett szimpátiájuktól. A székek párnájára misztikus keleti történetek vannak hímezve, melyek csakis holdfénynél láthatóak; az asztalok fiókjaiban furcsa lényecskék hada zsizseg. És amint ez eszébe jutott, egy szemernyit örült is annak, hogy sose fog bejutni éjszaka a bútorboltok kirakatai mögé. 

A színek szürkéből feketére váltottak; alant kigyúltak a lámpák, odafent pedig a csillagok. A Kis Kéményseprőlány még mindig a kéménynek támaszkodva üldögélt, ami hátának kellemes melegétől lassan álomba merült, a téglái közt tanyázó apró pókok pedig csendben fonni kezdték a másnapi történések fonalát.

Rácuppantam :)...

Mese a szappanbuborékról, aki pixelhiba volt annak előtte

Lajos vagyok, a szappanbuborék. Sok százezer élet tapasztalata, megannyi jótett, szenvedés és nélkülözés vezetett ahhoz, hogy eljussak a létezésnek erre a különösen magas szintjére. Utoljára pixelhiba voltam egy lapmonitoron, felülről a hetvenhatodik sorban az ötszáznegyvenharmadik. Ha esett, ha fújt, én narancssárgán világítottam, fittyet hányva a nagyhatalmú videókártya utasításainak. Büszkén vállaltam, hogy szembemegyek a fősodorral, és kiemelkedem a képpontok szürke – elnézést, vörös-kék-zöld – tömegéből. Ujjal mutogattak rám, fejcsóválva méregettek, hát félre az álszerénységgel! A hétszáznyolcvanhatezer-négyszázharminckettő közül egyedül én vittem valamire. Nem örvendtem maradéktalan népszerűségnek, az igaz. Bizonyos körök szabadulni igyekeztek tőlem, de szerencsére az eltávolításom többe lett volna, mint egy új képernyő, ezért ellenségeim hiába szövetkeztek a hátam mögött, nem tudtak elmozdítani a helyemről.
   Volt egy rajongóm is, Rituka, aki csak mosolygott, bárki bármit is kérdezett tőle. Azt hitte, hogy egy csillag vagyok, az ő csillaga. Sokszor becézgetett, még meg is simogatott, amikor nem látott minket senki.

A napokban regisztráltam a Moly.hu-n, ott bukkantam a szerelmeslevélíró-versenyre, melyre abszolút véletlenül neveztem kedves kis négysorosomat, gondoltam, csalok egy kis mosolyt a színes-szagos-szerelemkönnyes leveleket böngészgetők arcára... aztán megláttam, hogy borsos nyeremény ütheti a markom, és egyből vérszemet kaptam. Akinek van kedve, ellátogathat a megadott linken szerény soraimhoz, és bökhet rá egy csillagocskát... ha pedig nyerek, ígérem, rátok is gondolni fogok, miközben a kastélyszálló jakuzzijában áztatom hetyke hátsóm ...

http://moly.hu/szerelmeslevelek?page=2

A lelkek csak akkor bújnak elő a mázsás kövek alól, amikor az élők lábnyomait friss földdel temette be a szél, vagy elmosta az eső. Amikor az utolsó beszédfoszlány, visszafojtott kuncogás is elhalt, amikor a kabátok suhogása és a cipőtalpak alól felszálló por nem kavarja meg a márványtömbök köré merevedett, ólomsúlyú csendet. A köveken mécsesek fénye imbolyog, a lelkek sietve fújják el a bizonytalan lángocskákat; nem kívánják azt a negédes szomorúságot, ami minden évben ezen a napon körbelengi őket. Akkor már inkább a jól megszokott közöny -az legalább némi nyugalommal jár-, mint ez a teátrális zsebkendőcsavargatás. Az élők és a holtak világa között áthidalhatatlan szakadék húzódik, lehetetlenné téve a mélyebb megismerést mindkét oldal számára. Mégis megelőlegezik nekik a könnyeket, ők pedig sietve söprik le magukról; nincs szükségük az élők mesterséges, előre gyártott és csomagolt, jópofa kis terhecskéire. A könnyek elnehezítik őket, holott épp könnyedségre vágynak, szabadságra és levegőre; bujkálni a bokrok között, szaladgálni a fák ágain, kémények tetejére kuporodni, majd elszállni a füsttel, bármerre is vigyen. Nem szeretnek emlékezni és emlékeztetni arra, ami elmúlt, ellenben szeretnek játszani a pillanattal, babusgatják és dédelgetik, aztán engedik tovaröppenni, mint a pillangót. Néha kedvük támad felkeresni azokat, akikhez egykor szép emlékek fűzték őket; hajukba bújnak és felborzolják, akár a friss tavaszi szellő, reményt lopnak a zsebükbe, nyakukat napsugarakkal csiklandozzák. Aztán tovalibbennek, ugyanolyan észre-vétlenül, mint ahogy jöttek, csupán a váratlan derű kellemes melegét hagyják maguk után. Ezért nem érdemes szomorúsággal a szívünkben felkeresni őket, mert messziről megérzik és olyan gondosan elrejtőznek, hogy sose találunk rájuk. Vissza a kövek alá, levelek közé, a márvány repedéseibe. Közeledjünk feléjük azzal a tiszta, egyszerű várakozással, ahogy a szobából az erkélyre lépünk, vagy ahogy a mézet csurgatjuk a vajas kenyerünkre, és máris feltünedeznek.

Az elmúlt egy hónap termése - egy kép híján - a szakkörről; kezdtem a grafikával és tussal folytattam, amivel nagyon szeretek dolgozni, finoman kidolgozott rajzhoz és elnagyolt festéshez egyaránt alkalmas; asszem itthonra is beszerzek magamnak egy adagot. Érdekes az a rendkívül egyszerű technika, amivel a tusrajzok végén kitöltik a képet; pár csepp tusfestéket vízbe öntve és a higítás arányát változtatgatva kapunk ugyanolyan árnyalatú színeket, mint amilyen a tusrajz eredeti színe volt, hol sötétebb, hol világosabb tónusban a higítástól függően.

A mai nap szende fénye
rávetül e versikére
s belékever nyálkát, ködöt,
tükörtojást, talán ötöt,
na jó, legyen napsütés is,
parafrázis, antitézis,
kacsazsír és lámpafény,
romantikus lányregény
(persze csak a rím miatt),
gondolkodom, mi maradt,
s érdemes-e említenem
karcsú ujjam, serény kezem
lisztből, sóból, mandikából
díszvacsorát mint varázsol.
És hogy el ne felejtsem,
szilvalekvár, eperdzsem.

Az időmedve kidugta az orrát az ablakon, beleszagolt a levegőbe, majd nyugtázta magában, hogy eljött a megfelelő pillanat. Komótosan a konyhába ballagott és leemelt a polcról három befőttesüveget. Mindhárom üvegből kaparászás, motoszkálás hallatszott, de látni nem lehetett semmit, ugyanis tartalmukat vastag rétegben felvitt fekete festék védte a kíváncsi tekintetektől. Vagy talán éppen a kíváncsi tekinteteket igyekezett megóvni az üvegek tartalmától? Ki tudja. Az időmedve kinyitott egy fiókot, hosszasan turkált a szerszámok között, majd előhúzott egy csípőfogót és egy hegesztőszemüveget. A szemüveget az orrába nyomta, odalépett ahhoz az ütött-kopott, rozsdafoltos géphez, ami a konyhaajtó mellett húzta meg magát; lefújta róla a port, kicsit megtörölgette, hogy jobban lássa a számlapot és a kijelzőket, aztán elfordított egy szelepet az oldalán. A szelep éles, sivító hangot hallatva hófehér gőzfelhőt préselt ki magából, a gép pedig köhécselni, rázkódni kezdett. Ekkor az időmedve feltépte a tetején lévő ovális nyílás ajtaját, a befőttesüvegek tartalmát csípőfogója segítségével a gép hasába dobálta, majd lenyomott egy sárgára festett gombot és hátraugrott. A gép megdöbbenésében azonnal elhallgatott és még szorosabban a falhoz lapult. Az időmedve visszafojtott lélegzettel figyelte a sértődötten sötétlő kijelzőt, amin néhány pillanat múlva bágyadt villogással megjelent az ŐSZ felirat. A gép megadta magát, és dohogva, duruzsolva dolgozni kezdett; a program elindult.

Bár még csak az imént született, a Szeptember furcsa szúrásokat, azonosíthatatlan eredetű döfödést érzett a mellkasában, valamint a csípője környékén, és ez rettentően zavarta, alig tudott koncentrálni a feladataira. Éppen a falevelek megpörköléséhez fogott volna hozzá, amikor az első szúrás telibetalálta. Elejtette a leveleket, megtántorodott, még szerencse, hogy meg tudott kapaszkodni az Augusztus utolsó foszlányaiban. A második döfésnél kénytelen volt a Május rongyaiba markolni, a harmadiknál a December kezéért kapott, a negyediknél a Februárhoz fohászkodott segítségért. Mindhiába. Képtelen volt bármit is befejezni amit elkezdett, így hát hamarosan fel is adta, hatalmas zűrzavart hagyva maga után. Az Október ugyanígy járt, ám lelkiismeretesebb lévén a Szeptembernél, kudarca annyira megviselte, hogy mielőtt távozott volna, eszeveszett tombolást rendezett. A November pedig mintha megsejtett volna valamit, egyszerűen el se jött. A December alig hitt a szemének, amikor megérkezett. A-tól L betűig a fák és a bokrok duzzadó, élettel teli, világoszöld rügyecskék alatt roskadoztak, a madársóskától a zörgőfűig azonban minden növényt vastag jégréteg borított. Az utcák egyik felében hideg volt, a másikban meleg; a pocsolyák a bosszús léptek alatt felszáradtak, a vidámak alatt pedig haragoszöldre váltottak. A legyek tanácstalanul keringtek körbe-körbe, a kis bodobácsbogarak összekuszálódott nemi életüket siratták.

Az emberek eközben fejüket csóválva szidták a meteorológusokat, a kormányt, a jobb oldalt, a bal oldalt, a szomszédjukat, a kutyájukat, a macskájukat, a férjüket, a feleségüket - persze egyiküknek se jutott eszébe az időmedvét okolni. Hát igen, az időmedve figyelmét ez alkalommal elkerülte egy egészen aprócska rendellenesség, annyira apró, hogy épphogycsak átlógott a lét és a nemlét határáról az innenső oldalra. Azt, hogy a Mester fél pár zoknija hogyan s miként kerülhetett a gépbe, senki sem tudja, csak én. Én pedig nem fogom elárulni.